A „motoros empátia”, azaz mozgásos beleélési módszer*

Alkalmazzuk Hárdi „motoros empátia” (1983), azaz mozgásos beleélési módszerét: a rajz megértését segíti, ha a vizsgálatvezető lemásolja a rajzot, utánozza a vonalvezetést, hogy a rajz keletkezésének folyamatát az egyes mozdulatokban újraalkossa. Ez különösen a nehezen értelmezhető rajzoknál lehet fontos. Hárdi szerint „így még jobban sikerül felfogni, „meglátni” a rajzolók egyéniségét, különbségeit, változásait” (Hárdi, 2000, 73. o.).

A motoros empátia felhívja a figyelmünket a rajz legfontosabb,  legnagyobb érzelmi−indulati telítettségű részeire. A 214. ábra bemutat egy olyan példát, amelyben a motoros empátia szuicid veszélyre figyelmeztet.

A másolás során természetesen nem kell művészi pontosságú reprodukciót készítenünk, nyugodtan félbehagyhatjuk vagy „elronthatjuk” a rajzot, és nem kell feltétlenül minden apró részletet ugyanúgy reprodukálnunk, ahogyan az eredetiben szerepelt. A teszthelyzetben készült rajzok reprodukálására elegendő az átlagos rajzkészség. A véletlen szabálytalanságok se tévesszenek meg minket. Ne feledjük, hogy munkánk célja a rajzoló expresszív viselkedésének megértése. Később a másolást már ujjunkkal a levegőbe „rajzolva” is elvégezhetjük; megfelelő gyakorlat után elegendő lesz csak gondolatban rajzolnunk.

Idézet egy esettanulmányból, amely egy tic−zavarral diagnosztizált, 9 éves kislány merev, túlkontrollált rajzait elemzi:

„A rajzok másolásakor meglepődve tapasztaltam, hogy ugyanazzal a ceruzával rajzolva milyen erősen kell rányomnom a hegyet, hogy a megfelelő vonáserősséget, színt elérjem. A folytatólagos horgonypontok és az alulról való építkezés igen megnehezítette a dolgom, nem tudtam olyan arányos alakokat rajzolni ezzel a technikával, mint a rajzoló, illetve nagyon erősen kellett koncentrálnom és kontrollálnom a mozdulataimat. A másolás során általában nagyobb lett minden ember- és állatalak… a legjobban a lepke rajzolását élveztem… a négy lábon álló medvénél határozottan erőlködnöm kellett, hogy a sűrű és fogazott vonalat megrajzoljam, erősen rá kellett nyomnom a ceruzát, s így nagyon fárasztó volt.”

Törekedjünk arra, hogy a másolás során megragadjuk érzéseinket, viszonyulásunkat a rajzhoz. Figyeljük meg, hol történik változás a rajzhoz való viszonyunkban? Melyik részt rajzoltuk szívesen, melyik zavar minket utólag? Felfedeztünk-e a rajz részleteiben eddig észrevétlen inkongruenciát, össze nem illést, diszkrepanciát? Élményt nyújt-e a rajzolás, vagy örömtelen, unalmas tevékenység? A rajz melyik részét élvezte a rajzoló a legjobban? Van-e olyan része a rajznak, amit egészen másképpen rajzoltunk volna?

256. ábra

Gyakorlatok a motoros empátia alkalmazásához

Megoldások (egyetemi hallgatók beszámolói alapján)

1. Emberalak. „A figurát egyszerűsége ellenére nehéz lerajzolni, valahogy nem esik kézre. Nehéz kitalálni, hogy hol kezdte a rajzoló a rajzot, és nehéz követni a vonalakat. Még a hátát a legkönnyebb lerajzolni, kellemes, hullámzó vonal, de utána a kezeknél zavart éreztem, nehéz volt pontosan követni. Zavaró, hogy átlátszik a mell a karon, és hogy kettéválik a kar (lásd 257. ábra, felső sorban középen). A kezeket mintha idegesen vagy feszülten rajzolta volna. A szájat is rossz volt rajzolni. Túl nagy a melle, mintha a nőiességre akarta volna a hangsúlyt helyezni a rajzoló. Furcsán, zavaróan hiányos,  befejezetlen a haja. Zavaró az üres tér a haj és a nyak között, hiányzik a két vonal összezárása. Hiányzik a kézfej, furcsán és zavaróan befejezetlenül hagyja nyitva a kar vonalait. Legszívesebben folytattam volna a rajzolást.”

„Bizonytalanok a vonalak, mintha csukott szemmel rajzolta volna. Furcsán befejezetlen a rajz, a végén azt érezni, hogy ennyi az egész? Diszharmonikus. Darabosak, töredezettek a vonalak, furcsa volt vonaldarabokból összerakni a rajzot, mert a lendület folyton megtörik, nem vezetődik ki, ezáltal feszültté válik a rajz. A visszafogott vonalakhoz képest kellemes lendületet lehet érezni a haj hosszú, íves vonalában, mintha kiszabadult volna a mozdulat, élményt ad, itt könnyű vezetni a ceruzát. Ezt a részt élvezte a rajzoló is a legjobban?”

2. Házrajz. „Monoton, behatárolt, zárkózott, magányos, nem lehet bemenni a házba. Túlzottan aprólékos és pepecselő. Nem volt jó rajzolni, mert nem engedhettem szabadjára a fantáziámat. Minden vonal össze van kötve más vonalakkal, nincs nyitott tér sehol. A házat jobb rajzolni, mint a kerítést, jó a perspektívája is, de a kerítés valahogy zavaró, elrontott hatszög, aminek a téri ábrázolása is hibás. A kerítést más perspektívában, formában rajzoltam volna, és kaput is rajzoltam volna rá.  Túl kicsi és zárt a ház körüli tér is (a kert). Túl kicsi a rajz a részletezettséghez képest. Könnyebb úgy rajzolni a cserepeket, hogy elforgatom a lapot, a rajzoló is elforgatta? Tökéletességre törekszik, pontosságra, nagyon meg akar felelni az elvárásoknak, túl alapos a rajz, túlzottan szabályos és túl igyekvő. Gyerekkori élményeket hív elő, gyerekes rajz. Megnyugvást hozott számára a sok, precíz részlet ábrázolása? Mások számára ez egyaránt lehet idegesítő vagy unalmas. Szorongó rajz.”

3. Farajz. „Üres, bezárt, sivár, egy vonallal elintézte a rajzot, befejezetlen, nincs se eleje − se vége, érdektelen, nincs kidolgozva, de mégis zárt, nem is lehetne tovább rajzolni. Nem volt olyan élményem, hogy igazából fát rajzolok. Dacos a rajz, feszültnek érzem a vonalakat. Nem volt motivált a rajzoló, kedve sem volt az egészhez, kényszerből született a rajz („nesze, rajzoltam neked egy fát, de most már hagyjál békén!”). Fantáziátlan, érdektelen, unta a feladatot, vagy nem vette komolyan. Nem alkalmas a rajz az elmélyedésre, nem nyújt élményt a rajzolás, örömtelen, túl egyszerű. Nem megfelelő a lomb és a törzs méretaránya, túl vastag a törzs. Mielőtt a lombot rajzolta volna, megállt gondolkodni. A lomb két oldala egészen más érzéseket kelt, mintha a jobb oldalon elfogyott volna a rajzoló türelme.”

„Zavaró, hogy nincs talaj, csak el van vágva a törzs alul, és az is, hogy a lomb és a törzs nincs elválasztva. A mozdulat legvégén zavaró az is, hogy nincs bezárva a vonal. Lassú, remegő, göcsörtös vagy görcsös, bizonytalan, hiányzik belőle a lendület, folytonos megtorpanást éreztem. Mindvégig hezitált a rajzoló, mintha nem tudná, hogyan folytassa. Kiegyensúlyozatlan, szorongó, zárkózott, hiányzik a belső tartalom, néma, szótlan, szomorú vagy enervált.”

257. ábra

Az előző ábrán szereplő rajzok motoros empátiával felfedezett,

konfliktusos részletei

Másolás közben a konfliktust hordozó részleteknél megakadunk, zavart érzünk vagy késztetést, hogy a rajzot másképpen folytassuk. A mozgásmintázat belső átélésével olyan részeit fedezzük fel a rajznak, amelyek másként elkerülhetik figyelmünket: az emberalak orra, szája és karja szaggatottabb, görcsösebb, spazmikus mozgással készült, mint a hát vagy a haj lendületes íve. A haj nem kapcsolódik azonban a nyakhoz, ami zavaró befejezetlenséget kölcsönöz a figurának. A házban túlzottan szabálytartó a tetőcserepek ismétlődése, főleg, ha a rajz apró méretét is figyelembe vesszük. A kerítés egyes részletei olyan perspektívát szerettek volna bemutatni, amit nem sikerült ábrázolnia: a rajzoló „túl nagy fába vágta a fejszéjét”. A fa jobb oldala más vonalakkal készült, mint a bal oldal, és a fa egészének egyvonalas zártsága ellentmond a nyitva hagyott jobb alsó saroknak.

Az is előfordulhat, hogy a zavaró részleteket automatikusan felnagyítjuk, kiemeljük, kontrasztosabbá tesszük. A 258−260. ábrák ilyen „önkéntelen” tévesztéseket mutatnak be. A rajz alaposabb ismeretének birtokában kiderül azonban, hogy az eltévesztett részletek a rajzoló belső reprodukciós folyamatának olyan megakadásai voltak, amelyek mikroszkópként mutattak rá a problematikus, azaz a rajzoló számára is tudatosan vagy nem tudatosan konfliktust keltő részletekre.

258. ábra

Önkéntelen tévesztések motoros empátiát alkalmazva: házrajz

Másolás közben gyakran előfordul, hogy „véletlenül” elrontjuk a rajz egyes részeit. A hibák azonban a rajz konfliktusos részeire is felhívhatják a figyelmet. A fenti ábrákat egyetemi hallgatók készítették, amikor a 256. ábrán szereplő házrajzot másolták le. Az önkéntelen tévesztések a hallgatók szóbeli beszámolóival kiegészítve a következők: (1) „térben nem jó az ábrázolás, emiatt el is rontottam”, (2) „a kerítést én nem így rajzoltam volna”, (3) „rossz volt rajzolni a sok cserepet és kerítéslécet”, (4) „túl precíz, unalmas volt lerajzolni”, (5) „idegesítő volt lerajzolni a sok cserepet”, (6) „a tető is zavaró volt”. Ezekről az „elvétésekről” Freud nevezetes könyve, a Mindennapi élet pszichopatológiája (1904/1991) juthat eszünkbe, és felhívják a figyelmet az eredeti vizsgált személy túlteljesítő, perfekcionista teljesítménykényszerére.

259. ábra

Önkéntelen tévesztések: farajz

Megjegyzések: (1) „a fa két oldala teljesen más érzetet kelt, mintha a jobb oldalánál elfogyott volna a rajzoló türelme”, (2) „mielőtt a lombokat rajzolta volna, megállt és gondolkodott, mi legyen”, (3) „aránytalanul vastag a törzs, én vékonyabbra rajzoltam, mint az eredetin − véletlenül”, (4) „nem megfelelőek az arányok”, (5) „nem hasonlít túlságosan egy fára, (6) „a vonalakat egyenesre akarta húzni, de nem sikerült”. A tévesztések mutatják, hogy a rajz tremoros mozgással, bizonytalanul, habozva készült, hiányos mozgástervvel, alapvető mozgáskoordinációs problémákkal. A rajzoló ugyanakkor szerette volna mielőbb elintézni a feladatot, túl lenni rajta, ezért nem is rajzolt részleteket.

260. ábra

Önkéntelen tévesztések: emberrajz

Megjegyzések: (1) „a keze rajzolásakor feszültebb, görcsösebb volt a vonal húzása, majd a száj, orr kialakításában bizonytalanságot észleltem”, (2) „legrosszabb a szájat volt megrajzolni”, (3) „a kar kettényílik”, (4) „jó volt megrajzolni az íveket, a kezet rajzolni azonban egyfajta kötöttség volt”, (5) „nem harmonikus ábrázolás, a lendület mindenütt megtörik, nem vezetődik ki, ezáltal feszültté válik a rajz”, (6) „könnyedén kezdődik a bal oldalon, de aztán az egyenes vonalaknál már nem tudtam pontosan követni, itt zavaró volt. Meg furcsa az is, hogyan váltott át hirtelen ilyen vonalakra, talán ő sem tudta, mit is akar vele kezdeni”. A tévesztések felhívják a figyelmet a vonalvezetés egyenetlenségeire, a rajzot készítő szkizofréniás beteg testséma-problémáira, a furcsa, töredezett mozgásvezérlésre, a „lyukas” énhatárokra.

[...]