A színhasználat pszichológiai értelmezése*

A színeket a projektív tesztekben az érzelmekkel hozzuk összefüggésbe, szemben a vonallal és a formával, amely az intellektussal, a kontrollfunkciókkal áll kapcsolatban. Sokféle pszichológiai teszt igazolja, hogy a színeknek erős érzelmi-indulati felhívó jelleggel bírnak, és indulati reakciókat váltanak ki. A színek projektív értelmezésének alaphipotézise tehát az, hogy a színre mint ingerre adott válasz érzelmileg színezett.

A színhasználat értelmezéséhez az alábbiakban rövid bevezetés  következik a színekkel kapcsolatos pszichológiai alapfogalmakba, majd foglalkozunk a színpreferenciával, a színek feszültségkiváltó hatásával, a színek szimbolikájával, a színdominancia- és a formadominancia kérdésével, a ház-, fa-, és emberrajzokra érvényes speciális összefüggésekkel, végül közreadunk egy általános, leíró listát a színhasználat projektív értelmezéséhez.

A színek alapvető dimenziói: árnyalat, világosság, telítettség

A színhasználat értelmezéséhez ismernünk kell néhány pszichológiai alapfogalmat.

Színnek a látható fénynek hozzávetőlegesen a 400 és 700 nm közé eső tartományát nevezzük, pontosabban annak belső leképeződését, amit színérzetnek is szoktunk nevezni.

A színérzet három alapvető jellemzője: (1) a szín árnyalata (piros, zöld stb.), amelynek fizikai megfelelője a fény hullámhossza; (2) a szín világossága (tónus, valőr, azaz a szín világossága), amely fizikailag a felület által visszavert fény mennyiségét jelenti, és (3) a szín telítettsége (intenzitás, gazdagság, azaz mennyire tiszta vagy felhígított a szín), ami a szín helyzete a megfelelő szivárványszín (mint a legtelítettebb szín) és a vele azonos világosságú szürke skáláján (326. ábra).

326. ábra

A szín három alapdimenziója

Minden színnek van árnyalata (körben ábrázolva), világossága (függőleges tengely), és telítettsége (vízszintes tengely). Az árnyalat a legrövidebb hullámhosszú lilától a leghosszabb hullámú vörösig terjed, a világosság a feketétől (alul) a fehérig (fent), a telítettség az árnyalat nélküli szürkétől (belül, a függőleges tengelynél) a tiszta szivárványszínekig (centrifugálisan kifelé).

A világosságot tiszta formájában a szürkeskála mutatja. Érdekessége, hogy az emberi szem csak 5-7 szürke fokozatot tud könnyen felismerni. Különösen nehéz a skála két végének differenciálása. Két színtónus közti 10%-os eltérés a kutatások szerint nem elegendő a könnyű megkülönböztetéshez (vö. térképek, diagramok jelei). A szín minden tulajdonságának észlelését befolyásolja a háttér is.

A telítettség nem ugyanaz az egyes színeknél, például a telített sárga sokkal világosabb, mint a telített kék vagy zöld. A telítettség és a világosság véges határok között változik, a színezet azonban folyamatos, önmagába visszatérő görbén is ábrázolható (ez a színkör).

Pszichológiai szín, színérzet, színkontraszt, színáthangolódás

A szín szubjektív érzet, amely a fizikai ingerek belső leképeződésként jön létre. Ezt a  belső érzetet sok minden befolyásolja, például a nyelv szavai (sokan nem értenek egyet például abban, hogy milyen szín  a türkiz),  a szín környezete (színkontrasztok, sárga mellett például lilás lesz a szürke), vagy hogy milyen szín észlelését várjuk el önmagunktól. Az ismert tárgyakat ugyanis az emlékezeti szín szemüvegén át látjuk. Az a szín, amelyben környezetünk tárgyait leggyakrabban láttuk, belevésődik emlékezetünkbe, így amit egy tárgy „valódi színének” nevezünk, az valójában az a szín, amit emlékezetünkben a legerősebben hozzákapcsolunk a tárgyhoz. A festő, amikor egy tárgyat realisztikusan ábrázol, megkísérli megragadni az ingerszíneket, de a mindennapi észlelőt ez gyakran zavarba hozza, mert ő a tárgyak emlékezeti színeit kéri számon a képtől.

A színérzeteket többféle típusba soroljuk. Vannak kötött színek és szabad színek: tárgyhoz kötött, tárgyakon észlelt színérzetek, illetve  térbeli helyzetre és struktúrára nem utaló, elképzelt színérzetek. Spektrumszíneknek a szivárvány színeit nevezzük, nem spektrális színeknek pedig azokat, amelynek nem fordulnak elő a szivárványban (barna, rózsaszín, ezüst, arany stb.). A semleges színek olyan színérzetek, melyeknek nincs színezete, azaz a fehér, fekete, szürke színek. Az ősszínek azok a színek, amelyeket az ember fejlődésének legkorábbi szakaszában már névvel jelölt. Ezek a sárga, vörös, kék és a zöld. A tiszta szín olyan színérzet, amit monokromatikus (csak egyféle hullámhosszból álló) fényinger vált ki. A telt szín olyan színérzet, amely kiváltó fényingerének színtartalma magas, szemben a tört színnel, amelynek alacsony.  A hideg szín olyan színérzet, melynek színességét a spektrum rövidebb hullámhosszai határozzák meg, szemben a meleg színnel (hosszabb hullámok).

A színérzetet a megvilágítás is befolyásolja, ezért fontos, hogy a festmények, színes rajzok elemzését lehetőleg nappali fényben végezzük. Ugyanazon vörös intenzívebbnek hat például mesterséges világításnál és fakóbbnak látszik tűző napfényben. [...]

A színek együtt szemlélve megváltoztatják hatásukat. A színeket szinte sosem látjuk izoláltan, mindig más színek veszik körül őket. A pszichológiai szín észlelésébe ezért változó mértékben, de mindig beleszólnak a színkontrasztok: két vagy több színingert észlelve azok másként hatnak, mint külön-külön (327. ábra). 

A pszichológiai színt a színáthangolódás jelensége is módosíthatja. Bizonyos ideig tartó hatás után a szem megváltozott színélménnyel reagál a változatlan színhatásra. Ha narancs színű felületet néhány percig nézünk, akkor sárgásabb árnyalatúnak látjuk, mint kezdetben. A lila felület észlelt színe például a kék irányába tolódik el. Ezt a sajátos színeltolódási hatást Bezold-Brücke-effektusnak nevezzük: a vöröstől a sárgán át a zöldig terjedő színek a sárga árnyalat irányába tolódnak el, míg az ibolyától a kéken át a zöldig terjedő színek a kék árnyalat irányába.

 Ha sokáig nézzük ugyanazt a színt, egy idő elteltével színfáradtság lép fel, amely a színlátás időleges csökkenéséhez vezet.

Színkeverés, alapszínek, metamerek

Az alapszíneket akkor tudjuk meghatározni, ha a színkeverési rendszert is meghatározzuk. Nem mindegy ugyanis, hogy pigmentet (festékanyagot) vagy fényeket keverünk. Az előbbit szubtraktív, az utóbbit additív színkeverésnek nevezzük.

A képi alkotásokon leggyakrabban a szubtraktív (kivonó) színkeveréssel találkozunk, amelynek az a lényege, hogy az összetett fényből bizonyos komponenseket kivonunk. Ha például fehér fényt zöld üvegen bocsátunk át, akkor zöldnek látjuk az üvegen átjutott fényt is, mert a zöld üveg csak a zöld fényt engedi át, és az összes többi hullámhosszat elnyeli. Ha fehér lapra festett vörös betűket vörös üvegen át nézünk, akkor a betűket nem látjuk, mert az üveg csak a vörös fényt engedi át abból a fehér fényből is, amit a papírlap visszaver (az egész lap egységesen vörös). Ugyanígy, nem látjuk a tárgyat akkor, ha színének megfelelő színű üvegen át nézzük (vö. színes napszemüveg).

A szubtraktív színkeverés megvalósításának lehetőségei a következők: (a) pigmentek, átlátszó színes anyagok, folyadékok keverése, (b) szűrők egymásra helyezése, vagy áttetsző színek egymásra rétegzése.

Szubtraktív színkeveréssel a sárga és a piros együtt narancssárgát ad, a sárga és a kék zöldet, a piros és a kék lilát.

Az általunk észlelt tárgyszín mindig a felület által elnyelt szín kiegészítő színe lesz. Minél több fényt nyel el a felület, annál jobban csökken a fehértartalom, emiatt egyre telítettebb lesz a szín. Ugyanakkor a fénymennyiség is csökken, emiatt viszont egyre sötétebbnek látjuk.

Az additív (összeadó) színkeverés megvalósítási lehetőségei: (a) forgó színkorong, amikor olyan gyorsan érik a szemet egymás után különböző fényingerek, hogy egyetlen ingernek érzékeljük őket; (b) azonos helyre vetített színes fények; illetve (c) egymás mellé nyomtatott raszterpontok (két vagy több pont azonos helyen ingerli a receptorokat). Festményeken ez utóbbival találkozhatunk (lásd pointillizmus).

Additív színkeveréssel a vörös és a kék együtt bíbort eredményez (a spektrum két végének keverése), a vörös és a zöld sárgát, a kék és a zöld pedig zöldeskéket.

Ha fényhez fény adunk, világosabb fényt kapunk, aminek kisebb lesz a telítettsége (egyre fehérebb lesz). Minél több színt keverünk, annál közelebb lesz az eredmény a fehérhez, szemben a szubtraktív színkeveréssel, amelynél minél több színt keverünk, annál sötétebb lesz az előállított szín.

A szubtraktív alapszínek a sárga, a kék és a vörös (bíbor), a szubtraktív mellékszínek a főszínekből szubtraktív színkeveréssel előállítható színek. Ezek a narancssárga, a zöld és az ibolya. Az additív alapszínek azok, amelyekkel az összes többi szín kikeverhető, és amelyeket nem lehet egymásból kikeverni. Ezek a színek a következők: kék, zöld és piros (Hruska, 1956; Nemcsics, 1985, 1990).

Ugyanazon színérzetet kiváltó szín különböző szivárványszínekből is kikeverhető. A metamer színek (Seculer és Blake, 2000) azonos színérzetek, melyeket azonos észlelési körülmények között spektrálisan eltérő színingerek váltanak ki. Metamerizmust akkor tapasztalunk, amikor két vagy több felületi szín hasonlónak látszik az egyik megvilágítás mellett (például nappal), de eltérőnek más megvilágításnál (például lámpánál). Tapasztalhatjuk ezt a jelenséget például ruhavásárlásnál, vagy bármilyen színes tárgy megítélésénél eltérő fényviszonyok között.

Milyen színek tetszenek az embereknek?

Bár a színek kedvelése egyedi tulajdonság, néhány általános szabályt azért megfogalmazhatunk.

Az emberek szeretik, ha a figura és a háttér (az éppen szemlélt tárgy és annak környezete) jól elkülönül egymástól. Ennek leggyakoribb megvalósítási módja a meleg színek és a hideg színek szembeállítása, vagy a telített és a tompa, illetve a komplementer színek alkalmazása. Ezek jól elkülöníthetők egymástól, szemben a közeli árnyalatokkal, melyek nehezebben észlelhetők.

A legkellemesebb színkombinációkat a nagy világosságbeli különbségek adják. Ahhoz, hogy kellemesnek tartsunk egy figurát, egyértelműen világosabbnak vagy sötétebbnek kell lennie a háttérnél, és ezzel kiugrania; a nagy világosság-kontraszt a kellemes figura-háttér elkülönítéshez fontos. A jó háttérszín ezért vagy világos, vagy sötét, de nem átmeneti érték; a figura színe ezenkívül lehetőleg ne tartalmazza a háttér árnyalatát.

A vizsgálatok szerint jobban tetszenek az embereknek a szivárványszínek, mint a kevert színek (például a sárga és zöld, mint a sárgászöld); az intenzív, fényes színek, mint a tompa színek; a telített színek, mint az alacsony telítettségi fokú és az akromatikus színek. A kisgyerekek inkább meleg színeket kedvelnek, a nagyobb gyerekek és a felnőttek hidegebb színeket.

Általában a kellemes figuraszínek a zöldtől a kékig terjedő árnyalatok, vagy más árnyalatok, amelyek kevés szürkét tartalmaznak. Kellemetlen figuraszínnek tartják az emberek sok esetben a sárgától sárgászöldig terjedő, vagy sok szürkét tartalmazó árnyalatokat. A megfigyelések szerint az élénk színek szürkés színekkel kombinálva általában kellemesek.

Milyen színeket választanak és alkalmaznak szívesen a képi kifejezésben az emberek? A színválasztás kérdéskörét a művészetpszichológia is vizsgálja. Az alapkérdések a következők: van-e univerzális színpreferencia, a színek általános választási sorrendje?

Színpreferencia

Az általános színpreferenciával kapcsolatban két alaptörvényt fogalmazhatunk meg (Schuster, 1990a, 2005): (1) a színtulajdonságok azonossága tetszést vált ki (ugyanolyan világosság, telítettség); (2) ugyanakkor a maximális megkülönböztethetőség is tetszést vált ki (például komplementer színek).

Eysenck egy korai, de átfogó vizsgálata szerint a színek átlagos preferencia-sorrendje: kék, piros, zöld, lila, narancs, sárga. A színek választása azonban sok mindent tükrözhet: a szín kedveltségét, a múltbeli emlékek érzelmi hatását, bizonyos konvenciókat  (fiús, lányos színek), de sok egyedi kivétel is van (például valaki a piros inget jobban szereti, mint a kéket, de a kék tapétát jobban, mint a pirosat, és választhatja  a piros festményt a kékkel szemben, de nem azért, mert a piros inghez hasonlít, hanem mert egy emlék jut eszébe róla).

Különböző életkorok különböző színeket preferálnak. A gyerekek a pirosat részesítik előnyben más színekkel szemben, egészen az általános iskoláig, amikor lassan a felnőtteknél kedvelt kék válik az uralkodóvá, és a piros a második helyre szorul. A gyerekek sokkal jobban szeretik az intenzív színeket, mint a felnőttek. Az idősebbeknél a szürkés árnyalatok és a pasztellszínek kerülnek előtérbe.

A színek feszültségkeltő hatása

A színek az észlelés során sokféle fiziológiai és pszichológiai hatással vannak ránk. Ezek egyike a színek feszültségkeltő (arousalt növelő) hatása.

Általános megfigyelés, hogy a világos és hosszú hullámú színeknek serkentő hatást, a közepes világosságú és rövid hullámhosszú színeknek kontrolláló és nyugtató hatást, míg a sötét, telítetlen színeknek nyomasztó, depresszív hatást tulajdonítunk.

Az egyes színek és színkombinációk (Itten, 1978) jellegzetesen eltérő feszültségkeltő hatással rendelkeznek. Kreitler (1972) vizsgálatai szerint a legnagyobb feszültséget  (328. és 329. ábra) a következő színkombinációk hordozzák: 

• a komplementer színek kombinációja (magyarázatok: negatív utókép; látórendszerben kölcsönösen gátolják egymást, színelméletek; ezeket látjuk a legnagyobb mértékben különbözőknek)

• a majdnem komplementer színek kombinációja, illetve

• a majdnem azonos világosságú vagy árnyalatú színek együttese (a két szín majdnem ugyanaz, de mégsem: megpróbáljuk áthidalni a különbséget, de nem lehet; egy bizonyos határon belül, minél kisebb a különbség az árnyalatok között, annál nagyobb feszültséget keltenek).

328. ábra

Színkontraszt és feszültség

A kép kicsattanó frissesége az éles világosságkontrasztoknak és komplementer színkontrasztoknak köszönhető. Az éles kontúrok, a széles, mozgásérzetet kifejező ecsetvonások és a hegyes formák tovább „feszítik” a képet.

A legkisebb pszichológiai feszültséget kifejező színkombinációk a következők:  

• a homogén átmenetek árnyalatban, telítettségben vagy világosságban (az átmenet csökkenti a komplementer színkontrasztot a színek között);

• a szürke árnyalatok (ez az egyetlen szín, aminek az utóképe is ugyanaz, tehát szürke, így nem kell az ellentéttel kompenzálni; becsukott szemmel is ezt látjuk; kevesebb energiát kíván az észlelése, lásd csapok és pálcikák; a komplementer színek együttese szürkét eredményez)

 Általános megfigyelés, hogy a telítettebb színek feszültebbek, mint a kevésbé telítettek, és hogy ami fokozza a szín látszólagos telítettségét, az növeli a feszültséget (vö. éles színhatárok vagy elmosott átmenetek).

A színek szimbolikája: archetipikus, kulturális és egyedi jelentés

A színek jelentése három szinten értelmezhető, és a képi kifejezés értelmezésekor mindhármat figyelembe is kell vennünk. Minden színnek van (a) archetipikus jelentése, (b) kulturális, egyezményes jelentése, (c) individuális jelentése. A három jelentés eltérő mértékben lehet jelen határozhatja meg az adott képi alkotás színeiben.

(a) A színek archetipikus jelentésén olyan minőségeket értünk, amelyek az emberiség őstapasztalataihoz nyúlnak vissza, és tudatosan vagy anélkül, de mindenképpen hozzájárulnak a szín által kiváltott érzelmi és asszociatív reakciókhoz. Akkor tekinthetünk egy jelentést archetipikusnak, ha valóban általános, kultúrától független és „már az ősember is láthatta”. Ilyen például a kék szín és a távolság, elérhetetlenség, megfoghatatlanság, a szellemi és a transzcendentális kapcsolata (kék színű az ég, a víz, a távoli tárgyak a levegőperspektíva miatt), a sárga és a melegség (napsugár, napkorong), a vörös és az izgatottság, veszély (vér, hús, nyálkahártyák, a tűz lángja), vagy a fekete és a veszély, félelem, szorongás kapcsolata (sötétség, éjszaka, amikor a ragadozók támadnak és legfontosabb érzékszervünket, a látást nem tudjuk használni).

(b) A kulturális jelentések ezzel szemben tanult válaszok, amelyek lokális jellegűek, az emberek bizonyos körét jellemzik, és időben is változhatnak. Példák a kulturális jelentésre a közlekedési jelzőlámpák színei, az autók, repülők, hajók fényei vagy az egyházi színszimbolika. A nemzetközi szabványok szerint a piros = állj, narancs = vigyázz, veszély, zöld = biztonság, kék = információ. Folytatva a példákat, a zöld kulturális jelentése a remény színe, a sárga a gyűlöleté, a fehér a tisztaságé, a fekete a gyászé, a piros a szerelem, szeretet, forradalom színe (330. ábra).

(c) Az individuális jelentést azokra az egyéni élményekre értjük, amelyek emocionálisan színezett emléknyomot hagynak maguk után. Az emlékek érdekessége, hogy részben el is felejthetjük őket. Ezeket a személyes emlékeket, asszociációkat jellemzi az érzelmi telítettség és a pars pro toto (a szituáció egy mozzanata felidézi az egészet, mint a déjà vu élményben).

330. ábra

A színek érzelmi jelentése

A színek archetipikus jelentése minden emberben közös, de kisebb mértékben különbözhet a kulturális, nagyobb mértékben az egyedi jelentés. A fenti ábra egy hazai vizsgálat adatait mutatja be, és azt illusztrálja, hogy a színek érzelmi jelentése eltérhet férfiaknál és nőknél is (Magyar Vivien, 2004). Figyeljük meg a boldogság, harag, remény, bánat színeit!

 [...]