A rajz térhasználatának pszichológiai értelmezése*

 Az egészleges elemzés következő szempontja a rajz térhasználatának elemzése. A térhasználat alapvetően két szempontot foglal magában: a pozíciót és a méretet. Mivel mindkét elemzési szempontot részletesen tárgyaltuk máshol (Vass, 2003a, 146−175. oldal), ezért ezen a helyen csupán a legfontosabb értelmezési támpontokat kivonatoljuk.

A projektív értelmezés szerint a rajz szimbolizálja a személyt, a papírlap pedig a környezetet (Machover, 1949; Bolander, 1977; Buck, 1992); a térbeli elhelyezés pedig azt mutatja, hogy a személy hová helyezi önmagát környezetéhez képest, azaz milyennek éli meg - elsősorban a társas - környezethez kialakított viszonyát. A pozíciót többféle jelentésben is értelmezzük (323. ábra) .

323. ábra

A pozíciót nemcsak térhasználatként értelmezzük

A szakirodalom a pozíciót a papíron elfoglalt helyzettel azonosítja. Egyes rajzokban azonban szimbolikus jelentéssel is rendelkezik. A bal oldalon látható fa a meredek hegyoldalba kapaszkodik a lecsúszás ellen; a gyökerénél két apró figura is felfedezhető. A fa pozíciójának szimbolikája itt a veszély érzése, ami ellen a rajzoló megkapaszkodással védekezik. A védelmet talán olyan személytől kapja, aki nála „nagyobb” és erősebb (regresszió infantilis szerepbe; szülőreprezentánsra van szüksége?): a kis emberkék ugyanúgy kapaszkodnak a nagy fába, ahogyan a nagy fa a még nagyobb hegyoldalba. (20 éves férfi farajza). A jobb oldali rajz egy másik, hasonló fát mutat be; a rajzon meredekebb hegyoldal, a fa gyökerei átfúrják a talajt és a levegőben lógnak. A pozíció további szimbolikus értelmezéséhez lásd még a 78, 132, 204, 233 és 240 ábrákat is).

A ház−, fa− és emberrajzokban kifejezett arányok méretviszonylatai a dolgok, a helyzetek, az emberek stb. értékelését tükrözik (Buck, 1948a). A szokásostól eltérő méretarányok legáltalánosabban a környezettel való megküzdés problémáinak jelzései (Caligor, 1957; Urban, 1994).

Az alábbiakban először a téri pozíció, majd a méret pszichológiai jelentésével foglalkozunk.

A rajz téri pozíciója

A térhasználat leírását végezhetjük szimbolikus térsémákkal, térbeli mintázatokkal vagy számítógépes súlypontelemzéssel.

A térsémák függőlegesekkel és vízszintesekkel geometriailag 2x2 vagy 3x3 részre osztják a felületet. Különböző szerzőknél különböző térsémákat találunk. Az elemzésnek ez a része a fatesztben a legkidolgozottabb. Az egyes részterületekhez önálló szimbolikus értelmezések tartoznak (Koch, 1949/1967; Bolander, 1977; Süle, 1988).

A térbeli mintázatok a grafikus produktum eloszlását írják le a lapon. Kellogg (1969) a gyermekfirkák térbeli pozícióját vizsgálva összesen 17 mintázatot írt le. A mintázatok a következők:

 A súlypontelemzésben a súlypont a rajz „tömegközéppontját” jelenti, amit elméletileg úgy számíthatunk ki, ha a rajz minden egyes pontjának térbeli koordinátáit átlagoljuk. Bár a szakirodalomban sokan próbálkoztak a rajz pozíciójának objektív meghatározásával, különböző manuális módszereket használva, a valódi megoldás a számítógépes elemzés. A számítógépes súlypontelemzés ismertetése megtalálható Vass (1996a, 1997a, 1999a, 1999b, 2003a) munkáiban.

Minden irodalmi adat megegyezik abban, hogy a normál, egészséges személyek nagyjából a lap közepére rajzolnak, általában alig észrevehetően balra és felfelé tolva el a rajz középpontját (Buck, 1948a, 1992; Hovsepian, Slaymaker és Johnson 1980; Heller, 1991). A középponti pozíció értékelésében azonban külön kell választanunk az egyszerű középre rajzolást a mereven, túlzott precizitással, rigid szimmetriával centrált rajzoktól.

Empirikus adatok is alátámasztják, hogy a középpreferencia a pozitív, normál önértékelés jele (Wolff, 1947; Burns, 1987). A rigiden centrált rajzban ez túlzottan fontossá válik, azaz a rajz középpontja egybeesik a papírlap geometriai középpontjával (általában merev szimmetria mellett). Ez annak a jele, hogy a személy rigid viselkedéssel kompenzálja szorongását és bizonytalanságát (például Buck, 1948a, 1992; Burns, 1987). Az inkonzisztens szélpreferencia a normál- és a neurotikus spektrumban támaszkeresési igényt, dependenciát, negatív önértékelést jelez (Buck, 1992; Burns, 1987), a pszichotikus spektrumban viszont az elsődleges folyamatok feletti ego-kontroll hiányát (Jakab, 1968).

A papírlapról kifutó rajz a hiányzó résszel kapcsolatos, konfliktusos képzettársítások miatt is létrejöhet (Machover, 1949). Minél nagyobb a hiányzó rész, annál nagyobb annak a valószínűsége, hogy az elfojtás a személyiség integritását fenntartó stratégia; a személy hajlamos továbbá explozív cselekvésekre. Lehet emellett organikus károsodás jelzése is (Buck, 1992). A jelenséget Elkisch is elemzi a kiterjesztéssel és az énhatárokkal összefüggésben (lásd „Az Elkisch-féle öt pszichoanalitikus elemzési szempont” című fejezetben).

A klasszikus projektív értelmezés szerint a lap bal felső negyede a regresszió területe (Buck, 1992). A krónikus pszichotikus és organikus betegek leggyakrabban erre a területre rajzolnak (Buck, 1992); ugyancsak ezt a területet preferálják a kognitív érettség alacsony fokán álló felnőttek. A projektív értelmezés szerint a regresszióhoz társul a szorongás, az új élmények kerülése és a múlthoz való visszatérés vágya.

A rajz mérete

Egy régi német közmondás szerint „vielen ist die Welt zu klein, manchen ist sie viel zu weit” (sokaknak kicsi a világ, másoknak túlságosan nagy). Hermann (1965) szerint „...a mániás számára ugyanaz az ív papír, ami nekünk nagynak tűnik, kicsiny... a depresszív személyiség arra törekszik, hogy minden távolságot csökkentsen, vagy ha lehet, megszüntessen, mert a távolságot, ellentétben a szkizoiddal, úgy fogja fel, mintha egyedül hagyták volna... magának a térnek a jellege is megváltozik, a tér összeszűkültebb lesz, a hipomániásé viszont tágultabb.” (260−261. o.).

Tömören összefoglalva az irodalmi adatokat, a rajz méretét befolyásolja a rajzoló önértékelése, az ábrázolt motívum fontossága (főleg gyermekeknél, 324. ábra) és a teljesítménymotiváció is. A projektív rajzvizsgálatban a rajz kis mérete arra enged következtetni, hogy a személy kicsinek, inadekvátnak érzi magát, és a környezet kihívásaira kisebbértékűségi érzéssel válaszol (Machover, 1949; Levy, 1958; Hammer, 1958d; Klepsch és Logie, 1982; Kaufman és Wohl, 1992). Baltrusch (1956) a  kis méretet bizonytalansággal és az inszufficiencia érzésével magyarázza. Más megfogalmazásban a kis méret jelentése a szubjektíven túlhangsúlyozott környezet, szemben a kevéssé hangsúlyos énnel (Caligor, 1957). Berman és msai (1951), illetve Bolander (1977) a jelentéktelenség és a kisebbértékűség érzését emeli ki, a gyenge énre túl nagy nyomással nehezedik a külvilág. Süle (1988) a kis méret negatív jelentéseként ugyancsak a jelentéktelenség érzését, a hatalmas világ általi elnyomottság érzését és a magányosságot hangsúlyozza. Az ilyen személy a társas környezetet elnyomónak, az ént inadekvátnak tapasztalja; emiatt megpróbálja elkerülni a környezeti ingereket, korlátozza az interakciókat vagy visszahúzódik előlük. Ha ez nem sikerül, sokszor nagyfokú önalávetéssel és diffúz szorongással válaszol; regresszív, éretlen, infantilis tendenciák jelennek meg.

324. ábra

A méret a gyermekrajzban a fontosságot is kifejezi

A fenti rajzokban az emberalak sokkal nagyobb a fáknál vagy a háznál (5 éves gyermekek rajzai).

A szokatlanul nagy rajz ezzel szemben a személy saját fontosságának egocentrikus megítélését tükrözi (Buck, 1992). A nagy méretű, a papírlap egészét betöltő vagy az arról kifutó rajz a papírlap terének összehúzódásához vezet. Ez jelentheti a korlátozó környezet okozta, nagymérvű frusztráció érzését, amely az agresszív válasz igényével társul, vagy nagy belső feszültséget és ingerlékenységet (Buck, 1948a).

Elkisch (1960) a méretet az expanzió-kompresszió fogalmaival értelmezi, mindkét fogalom pozitív és negatív oldalait is elemezve. Az expanzió jól működő énhatárokat jelez, jó tárgykapcsolatokat, spontaneitást, függetlenséget, erőt, kapcsolatkeresést és dinamizmust. A kontrollálatlan expanzió azonban dinamizmussal vegyül, és én-infláció vagy agresszió formájában jelentkezik. A kompresszió ezzel szemben a gátolt ént jelzi, diszkomfort-érzést kelt, bezártságot idéz fel, pszichés nyomást és környezeti kényszert jelezhet (325. ábra). A kompresszió pozitív formájában lehet az Id impulzusai feletti kontroll vagy önkontroll jelzése.

325. ábra

Énbeszűkítés és énkiterjesztés

20 éves, alkalmazkodási zavarokkal és dependens személyiségzavarral kezelt férfi emberrajzai. Apja alkoholista, szüleinek házassága évek óta megromlott. Anyja daganatos betegségben szenved, és öngyilkossággal fenyegeti a fiát. Az anya abban a hitben él, hogy fia az egyetem sikeres elvégzése után jól kereső állást kap, el tudja majd tartani őt, és akkor végre elválhat a férjétől. A vizsgált személy a középiskolában tanulási kényszerbe menekült, így nagyon jól teljesített. Az egyetemen azonban nem tudott beilleszkedni társai közé és már nem tudott tanulni sem, nem sikerültek a vizsgái. Úgy érezte, megzavarodott, szuicid gondolatai voltak. Anyja elvárásainak igyekezne megfelelni, de mindez óriási teherként nehezedik a vállára. Bal oldali emberrajzának részletén egy mikropsziás, 4 mm-es emberke látható egy lakatlan szigeten. „Figyelj, most azt rajzolom, ami bennem van” mondja a rajzolás megkezdése előtt. A „kit ábrázol a kép” kérdésre ezt válaszolja: „Jó esély van rá, hogy engem” (kinagyítva lásd középen). Jobb oldali, másodikként készült emberrajza az egész lapot kitöltő, kinyújtott nyelvű ördögarc. Ezt szintén önmagával azonosítja, saját szavai szerint akkor érezte magát ilyennek, amikor képzeletben a társai fölé emelkedett a középiskolában. (Szabadrajzát lásd a 455. ábrán, jobb alsó rajz.)

A rajz méretének sokféle értelmezéséből közös elemként az énkiterjesztést (egodiasztole-egoszisztole) emelhető ki (Vass, 2003a). Az énkiterjesztés fogalma a személyiségpszichológiában régi tradíciókra nyúlik vissza, ugyanakkor tág kategóriát jelent, melynek az énpszichológia sok elképzelése megfeleltethető (lásd erről Kulcsár, 1992, 1996), és amivel a méret empirikus adatainak nagy része is magyarázatot nyer. Az eddig bemutatott magyarázatok közül az énkiterjesztés logikusan összekapcsolható egyfelől az önértékeléssel, a fontossággal, a teljesítménnyel, egyes esetekben az agresszióval, másfelől pedig a depresszióval, a megküzdési törekvések feladásával és a tárgymegszállás visszavonásával.

Sehringer a mozgásképhez és a formaképhez hasonlóan a rajzok térhasználatának jellemzéséhez is ősszállított egy leíró listát:

a)    Gyenge színvonal: geometrikus, gyerekes, konvencionális, unalmas, üres, hiányos, pedáns, sablonos, sematikus, halott, kihasználatlan, önállótlan, fejletlen, bizonytalan, összefüggéstelen, elveszett, teleírt.

b)    Érett térhasználat: a helyzetnek megfelelő, felosztott, kiegyenlített, sűrű, önálló, egységes, fejlett, beteljesített, rendezett, ápolt, összefonódó, kiegyensúlyozott, egyenletes, nagyvonalú, arányos, harmonikus, világos, megkomponált, konstruktív, korrekt, rendes, nyugodt, tárgyilagos, megfontolt, áttekinthető.

c)     Zavaros térhasználat: terjengős, kaotikus, összeszorított, összenyomorgatott, közömbös, odavetett, lyukas, a helyhez képest nem megfelelő, gondtalan, áthatolhatatlan, diszharmonikus, nyugtalan, átláthatatlan, összegubancolódott, pazarló, zavaros, kusza, szétszabdalt, szétszakított, megosztott.

[...]